"A művészeti és kulturális ágazat az illiberalizmus elleni egyik védőbástya"

BÉTON BLEU MAGAZINE x ARTISTIC FREEDOM INITIATIVE

Magyarország és Lengyelország korlátozta a művészek és a kulturális intézmények munkáját. A Béton Bleu a Művészeti Szabadság Kezdeményezés társügyvezető igazgatójával, Sanjay Sethivel beszélgetett a két országban a művészek előtt álló kihívásokról és arról, hogyan lehet visszaszerezni a művészi szabadságot a tekintélyelvű környezetben.

(Ezt az interjút számítógép fordította. Kérjük, forduljon hozzánk, ha bármilyen pontatlanságot talál.)

Béton Bleu: Sanjay, mi a Művészi Szabadság Kezdeményezés küldetése?

Sanjay Sethi: Küldetésünk a művészi kifejezés szabadságának védelme és védelme. Az út, amelyen elindultunk, leginkább a veszélyeztetett művészekhez kapcsolódott, akiket hazájukban cenzúráznak és üldöznek, vagy akiknek a művészi és kreatív kifejezéshez való jogát elfojtották. Segítünk a művészeknek vízum- és menedékkérelmekkel, ha konfliktusövezetekből, humanitárius válságokból vagy önkényuralmi diktatúrákból menekülnek. 2017 óta több mint 700 művész ügyében nyújtottunk segítséget. Bár olyan szervezetként indultunk, amely közvetlen szolgáltatásokat nyújt a művészeknek, mindig is részt akartunk venni a művészek hazájában uralkodó körülmények javításában is. Az általunk képviselt művészek túlnyomó többségének nem az volt a vágya, hogy egy másik országban kössön ki, hanem az, hogy végül visszatérjen a hazájába.

BB: 2022 márciusában jelent meg egy jelentésed a magyarországi művészeti szabadság helyzetéről, és hamarosan kiadsz egy jelentést Lengyelországról is. Miért döntöttél úgy, hogy erre a két országra koncentrálsz?

SS: Olyan helyzetre akartunk fényt deríteni, amelyről a közönség - különösen a művészetkedvelő közönség - nem feltétlenül tudott. Könnyebb megérteni a fehéroroszországi vagy kubai művészek helyzetét. De amikor Magyarországról és Lengyelországról van szó, sokan meglepődhetnek az elnyomás mértékén. Reméljük, hogy az egyének és az intézmények megértik a művészek és a kulturális intézmények helyzetét, és talán kialakul egy kritikus tömeg, ahol a művészeti és kulturális ágazatban érdekeltek felismerik, hogy ez egy olyan probléma, amibe valóban be kell avatkoznunk.

BB: Milyen körülmények járulnak hozzá a művészi szabadság elnyomásához ezekben az országokban?

SS: Magyarországon és Lengyelországban hasonló kihívások vannak: mindkettő a demokráciába való átmenet alatt állt, és mindkettő hasonló demokratikus visszalépésekbe kezdett, amelyek negatívan hatottak a művészeti és kulturális ágazatra. Emellett mind Magyarországon, mind Lengyelországban a média nagyrészt az állam vagy az államhoz kötődő csoportok ellenőrzése alatt áll. Így a vitatott vagy a nacionalista narratívákat megkérdőjelező művészeti alkotásokról vagy kiállításokról való tudósítás már nem történik meg olyan gyakran. Ahogy a média és a sajtó konszolidálódott, a kormányok képesek voltak felhasználni őket a populista nacionalista narratívát megkérdőjelező művészek becsmérlésére.

BB: Milyen különbségek vannak a lengyelországi és a magyarországi helyzet között?

SS: Van egy központi különbség. Magyarország sokkal visszafogottabban és a radar alatt mutatja be a változásokat. A művészeti és kulturális szektor átvételében nem voltak olyan nyilvánvalóak. Talán ez az egyik oka annak, hogy a nemzetközi közösség csak lassan reagált a Fidesz művészeti és kulturális szektorának átvételére.

BB: Hogyan nézett ki ez az átvétel?

SS: Először is, átadták a kulcsfontosságú nemzeti művészeti intézmények feletti ellenőrzést a Magyar Művészeti Akadémiának, vagyis az MMA-nak, egy jobboldali művészeti és kulturális magánintézménynek. Aztán az akadémia elkezdte politikai szövetségeseket kinevezni más jelentős művészeti intézmények igazgatótanácsaiba. Így hirtelen a legtöbb jelentős művészeti múzeumot és intézményt ez a keményvonalas, politikailag konzervatív szervezet irányította. Ráadásul 2010-ben úgy módosították az alkotmányt, hogy az MMA státusza sérthetetlen legyen. Ez akkor megdöbbentő és némileg érthetetlen volt, hiszen általában egy alkotmány nem említi egy adott művészeti akadémia fontosságát; elvileg olyan dokumentum, amely alapvető jogokat fogalmaz meg. Még Magyarországon belül sem feltétlenül volt azonnal nyilvánvaló, hogy mi történik.

BB: Milyen a helyzet Lengyelországban?

SS: Lengyelországban a kulturális miniszter már rendelkezett azzal a hatáskörrel, hogy kinevezze és felmentse a múzeumok és kulturális intézmények igazgatóit. Amióta a Jog és Igazságosság párt 2015-ben átvette a hatalmat, a minisztérium ideológiai okokból nyíltan elbocsátotta a múzeumok igazgatóit, vagy elutasította a szerződésük meghosszabbítását, és szélsőjobboldali vezetőket helyezett a helyükre, akiknek gyakran zavaró nézeteik vannak az LMBT-jogokról vagy a holokausztról. Lengyelországban tehát sokkal nyitottabb volt a helyzet. Azt hiszem, a végeredmény ugyanaz, vagyis a művészeti és kulturális intézmények irányításának teljes körű megváltozása. Ez a közös pont nagyon fontos.

BB: Hogyan játszik bele a két ország kommunista és önkényuralmi múltja ezekbe a fejleményekbe?

SS: A régiónak nyilvánvalóan sok tapasztalata van az autoriter rezsimekkel kapcsolatban. A berlini fal leomlása óta csak nagyjából 30 év telt el, és ez nem sok idő a civil társadalom kialakulására és a demokratikus intézmények létrehozására. Úgy gondolom tehát, hogy ezek az országok manipulálhatók, és ezt most is látjuk.

BB: Mindkét ország évek óta az Európai Unió tagja. Segített ez a művészeti és kulturális ágazatnak abban, hogy ellenálljon az elnyomási kísérleteknek?

SS: A kommunizmus idején normális volt, hogy a kormány cenzúrázta a művészeteket; a kormánynak kellett eldöntenie, hogy mit lehet és mit nem lehet előadni. Ma azonban ez ütközne az Emberi Jogok Európai Egyezményével vagy bármely nemzetközi szerződéssel, amely a szabad véleménynyilvánítás jogát szabályozza. Most, hogy Magyarország és Lengyelország az Európai Unió tagja, nem cenzúrázhatják a művészeteket úgy, mint korábban. Nem mondhatják meg, hogy ezt ki lehet adni, vagy azt nem lehet kiadni.

BB: Ehelyett belülről változtatják meg a kulturális intézményeket.

SS: Így van. Ha az intézmények igazgatótanácsai és vezetősége kiválasztják a kiállítandó műtárgyakat, akkor ez az ő joguk; szerintük ez nem sérti nyíltan a véleménynyilvánítás szabadságát. Az irányítási struktúra, amelyet ezek a jobboldali kormányok hoztak létre, biztosítja, hogy az állami intézményekben a megfelelő nacionalista művészetet mutassák be. Ha egy művész olyan művet akar létrehozni, amely nem felel meg a nézeteiknek, akkor azt megteheti a saját maga számára. De mit jelent, ha nincs olyan múzeum vagy galéria, amely befogadná a művészetüket? Végső soron ez az ő módjuk arra, hogy a törvényesség leple alatt irányítsák a művészeti és kulturális szektort.

BB: Van-e valamiféle ellenállás az országokon belül a művészeti és kulturális szektor átalakítása ellen?

SS: Igen, mindkét országban óriási az ellenállás és a visszaszorulás. Különösen a városi területeken van egy olyan művészetkedvelő közönség, amely nagyon fel van háborodva a művészeti és kulturális ágazat korlátozásain, és biztosítani akarja, hogy a művészetek pluralitása továbbra is fennmaradjon. Lengyelországban még a konkrét esetek, például a "Banán-gate incidens" esetében is nagyon látványos volt a visszahatás, amikor egy nagy állami múzeumból eltávolították a banánt evő nőket ábrázoló feminista műalkotásokat. Mint kiderült, több ezer tiltakozó jelent meg a múzeum előtt banánt majszolva. Végül a műveket visszavitték a múzeumba, így a cenzúra visszafordult. Úgy gondolom, hogy az ehhez hasonló esetek igazán rávilágítanak arra, hogy a művészeti csoportok és a művészeti fogyasztók milyen hatást gyakorolnak.

BB: Tehát a művészek és támogatóik visszavágnak, és megtalálják a módját, hogy megkerüljék ezeket az elnyomó törekvéseket?

SS: Bizonyos értelemben igen. Például művészkollektívák alakulnak, hogy támogató hálózatokat hozzanak létre olyan művészek számára, akiket nem állítanak ki galériákban vagy múzeumokban ugyanolyan mértékben, mint korábban, akik nem kapnak támogatást vagy ösztöndíjat. Sajnos sok művész hagyja el mindkét országot, és megy olyan helyekre, mint Berlin, mert a megélhetésük forog kockán. Bármennyire is szeretnél részt venni a jó harcban, a nap végén ki kell fizetned a számlákat. És ha a műveket nem állítják ki, vagy ha nem kapnak pénzt, ha az országon belüli nemzetközi lehetőségek nem kínálkoznak, a művészek máshová mennek. Ezért nagyon fontos, hogy a művészeti támogatók és alapítványok továbbra is elkötelezettek maradjanak Magyarországon és Lengyelországban, és biztosítsák, hogy a művészek mindkét országban továbbra is kapjanak támogatást a munkájukra.

BB: Hogyan reagálhat és hogyan kell reagálnia a nemzetközi közösségnek?

SS: Úgy gondolom, hogy a magyarországi és lengyelországi intézkedések megtámadása érdekében a jogvédő csoportoknak többet kell tenniük a magyar és lengyel kormányok beperlése érdekében a művészi kifejezés korlátozása miatt. Bár lehet, hogy ez nem az, amit az emberek hagyományos cenzúrának tekintenek, a jog ezen a ponton fejlődött. Ha megszüntetik a véleménynyilvánítás lehetőségeit, és csak egy nézőpontot engednek megjelenni, akkor van mód arra, hogy ezt nemzetközi bíróságokon és fórumokon megtámadják, és szerintem fontos, hogy továbbra is nyomást gyakoroljunk a magyar és a lengyel kormányra. Bár lehet, hogy Lengyelországban és Magyarországon is okosan korlátozzák a véleménynyilvánítást, ez nem jelenti azt, hogy nem lehet hatékony jogi lépéseket tenni. A jogi szolgálatoknak és az érdekvédelmi csoportoknak fejleszteniük kell stratégiájukat, hogy visszavághassanak.

BB: Mennyire lesz nehéz visszafordítani az Ön által leírt, a művészi szabadság elnyomását célzó változásokat, ha feltételezzük, hogy valamikor hatalomváltás következik be?

SS: Magyarország különleges helyzetet jelent, mert a Magyar Művészeti Akadémia mint jobboldali magánalapítvány nagyon sok művészeti intézmény felett gyakorol ellenőrzést. Ez nem fog megfordulni egy kormányváltással, és a Fidesz pontosan ezt akarja. Azzal, hogy a művészeti intézményeket egy magánalapítványra ruházzák át, biztosítják, hogy még egy politikai változás esetén is egy jobboldali alapítvány fogja ellenőrizni ezeket a művészeti intézményeket. Ehhez törvényhozásra lenne szükség, ami nehezen elképzelhető, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a Fidesz jelenleg a törvényhozásban a mandátumok kétharmadát ellenőrzi. Ezért olyan fontosak a nemzetközi bíróságokon, például az Emberi Jogok Európai Bíróságán vagy az Európai Unió Bíróságán történő kihívások. Ha ezeket a törvényeket és az alkotmánymódosításokat összeegyeztethetetlennek ítélik az uniós joggal vagy az Emberi Jogok Európai Egyezményével, az sokkal hatékonyabb módja lenne annak, hogy a művészeti és kulturális intézmények függetlenebbé váljanak.

BB: Mi a helyzet Lengyelországgal?

SS: Lengyelországban az Emberi Kulturális Minisztérium elméletileg viszonylag gyorsan vissza tudná állítani a művészeti és kulturális ágazatot a normális állapotba. Azt hiszem, az egyik kihívás az, hogy általában meg kellene várni, amíg egy igazgató megbízatása lejár, hogy pártatlan igazgatót nevezzenek ki. Amikor egy múzeumi igazgatói poszt betöltésére került sor, az volt a szokás, hogy az érdemek alapján nyílt pályázatot írtak ki. Így a legképzettebb személyt nevezték ki a múzeum igazgatói posztjára. A jelenlegi lengyel kulturális miniszter, Piotr Glinski nem így tett, mert a törvény nem egyértelmű, hogy valóban szükség van-e erre a pályázatra. Elméletileg, ha kormányváltás történik, visszatérhetnek a nyílt versenyvizsgákhoz, amint ezek az igazgatói posztok lejárnak. Tehát szerintem ez könnyebb lenne. De azt is gondolom, hogy Lengyelországban komoly reformra van szükség annak érdekében, hogy ez soha többé ne fordulhasson elő, akár baloldali, akár jobboldali kormányról van szó. Mindig nyílt, érdemeken alapuló versenynek kell lennie. A legképzettebb embereknek kellene a múzeumokat és a kulturális intézményeket vezetniük. Soha nem szabadna politikai ideológián alapulnia.

BB: Alábecsülte az EU azt, ami Magyarországon és Lengyelországban történt, és azt, hogy milyen veszélyben volt a művészeti és kulturális ágazat?

SS: Azt mondanám, hogy alábecsülték, de remélem, hogy ez az alábecsülés nem fog sokáig tartani. Elismerésül meg kell említeni, hogy az EU figyelemmel kíséri az illiberalizmus erősödését, és azt, hogy az hogyan viszonyul a demokratikus intézményekhez. Úgy gondolom, hogy a művészeti és kulturális komponens nem nagyon volt a radarjukon, de szeretném azt hinni, hogy ez a jövőben így lesz. Úgy gondolom, hogy ezt nem tudják külön-külön vizsgálni. Ha megnézzük a Fideszt és a politikai céljaikat, akkor Magyarországot egy etnikailag magyar és keresztény államként akarják újraalkotni. Ebben a folyamatban a művészetekben és a kulturális szektorban látják a folyamat eszközét. Ez nagyon fontos számukra. Máskülönben nem mennének el ilyen messzire, hogy átvegyék a művészeti intézmények irányítását. Nyilvánvalóan elég fontosak ahhoz, hogy a kormányok korlátozzák őket, így elég fontosnak kell lenniük ahhoz, hogy a nemzetközi közösség megvédje őket. A művészeti és kulturális szektor lehet az egyik központi bástya az illiberalizmussal szemben.

BB: Köszönöm szépen, hogy időt szakított ránk.

A oldalról:

A bevándorlási és emberi jogi ügyvédek által vezetett Artistic Freedom Initiative (AFI) pro bono bevándorlási képviseletet és letelepedési támogatást nyújt a veszélyeztetett nemzetközi művészek számára. Az AFI a művészi szabadsághoz való jog védelmének elkötelezettjeként azon az elképzelésen alapult, hogy a művészek egyedülálló módon képesek pozitív és erőteljes változásokat elérni, feltéve, hogy hangjukat meghallgatják.

Honlap: https://artisticfreedominitiative.org/

Interjú: Thorsten Schröder

11/10/2022

FIND more curated content on instagram: @bétonbleumagazine